Unokanapló 1.
|
|
Emma a legkisebb lányunokám, januárban múlt 9 hónapos. Minden második héten velük vagyok, a szokásos Nagyi segítés címén. Így kicsit közelebbről ismerem a kicsike eddigi fejlődésbeli történéseit. A magatehetetlenségtől a lépcsőfokok legyőzéséig... De ez a folyamat nem volt ilyen egyszerű.
Bár normális súllyal született, a kórházból való hazatérés után nagyon lassan hízott – édesanyja állandóan a grammokkal harcolt: szoptatás - mérés - alvás, szoptatás - mérés - alvás... és kesergés. Nem gyarapszik a baba! - mondta az orvos és a védőnő.
Emmát ez nem izgatta – annál inkább a mozgás: nagyon hamar oldalt, majd hasra fordult, aztán következett a csúszkálás a padlón, majd a hintázás és a lendületből felemelkedés. Óvatos tapogatózás a játékszivacson és pár hét után fenékdomborítás és mászás. A kezdeti helyváltoztatás hason, majd hamarosan a négykézlábas mászás motivációja a fiúk játékainak és a számítógépes forgószéknek a megközelítése volt - de csak akkor, ha a Bátyók is ott vannak!
Mostanában már a forgószék sem érdekli – kedvence a nappaliból az emeletre vezető 12 lépcsőfok…
És elmarad a délutáni hosszú szunyókálás – Emma az etetések adta súlygyarapodást nagy igyekezettel ledolgozza –, már feláll a játékkosár mellett, sőt... kapaszkodva megáll a lépcső alján.
Az orvosi konzultáció ismét lesújtó, de szerencsére a babának nincs baja – minden elképzelhető vizsgálat szerint egészséges. Az egészségügyi szaktekintélyek belenyugszanak: a baba „filigrán” csoportba sorolandó. Ettől kezdve a grammok és dekák már nem érdekesek.
Megnyugszunk. A legközelebbi védőnői szemléig...
Ahogy illik, Anyuka rózsaszínbe öltöztette, etette, itatta, tisztába tette – elvonultak a rendelőbe, annak rendje és módja szerint. Mosolyogva indultak – nincs köhögés, nátha, rendben a bőr…
De nem úgy jöttek haza. Emma szundikált, de Édesanyja arca semmi jót nem tükrözött. Nagyon gondterhelt volt. Ahogy ránéztem, én is megrettentem.
- Mi történt? Megint a súlyával van baj??
- Nem. Rosszabb. Megkésett a beszédfejlődése: már mondania kellene az Ö-Ö-Ö-t!
Te jó ég!! Hogy erre nem gondoltunk!
Igaz, ami igaz. Nekem is feltűnt, hogy a 12 lépcső mászása közben nagy igyekezettel mondja az
í-í-í-ket. Ezt boldogan, csillogó szemmel – amint mindketten megpihenünk egy-egy fok után. Én ezeket a hangokat is tudom értelmezni – számomra minden í-jelent valamit. A legtöbbször azt: Így-így kell mászni! Így kell felhúzódzkodni – mivel az í-k a lépcsőfokok legyőzése után következnek. Esetenként azt is jelentheti - így, így Nagyi - amikor végre felértünk az emeletre, a Bátyók szobájába és a mama is felegyenesedhet a térdelésből.
Én is elkeseredek – mit lehetne csinálni? Igaz, Emmát nem lesz nehéz rábírni az Ö-kre, mert szeret utánozni. Etetésnél boldogan vigyorogva mondja - á-á és hammm... Ez az utánzás jó jel - ebben bizakodva máris kicsit megvigasztalódunk. Az ebéd és a rövid alvás után ismét elkezdődik a játék: a mackók nyaggatása és a két szőnyegfutam után Emma észreveszi a nyitott ajtót – irány a lépcső...
Mit tehetek, ráhangolódom az edzésre, s míg Édesanyja hallótávolságon kívül kisebbik Bátyóval játszik – próbálkozom:
-Emmácska, mondd szépen. Ö-ö-ö!
Nagy szemekkel néz rám, mászik a következő lépcsőre, de oldalról rám sandítva mondja: í-í!
-Emmácska, nem í - ö-ö-ö!
Megint egy lépcsőfok, pihenés – ujjszopás – indulás…
-Babóca, mondd szépen... ö-ö-ö! De a kicsi rám sem hederít, mászik tovább.
Én tovább ismételgetem, ö-ö-ö – de hasztalan. Végre felérünk.
Emma szeme ragyog, kicsit piheg, fogja a kezem, és úgy mondja: be-be-be! Majd még nyomatékosabban, nagy kék szemével bűvölve: be-be-be-be!
És hol marad az „ö”??
Felkapom, puszilgatom, dögönyözöm - együtt nevetünk.
Jelentem: megtörtént Emma első – sikertelen - nyelvleckéje!
Áment Erzsébet - 60+ Médiaműhely (2010. 02. 05.)
Eddig 361-n olvasták ezt a cikket. Minden hírünk szabadon átvehető forrásmegjelöléssel.
|
